Érezted már úgy, hogy
illetéktelen személy vagy?
Egy betolakodó, aki az ablak mögül
próbál belesni a függöny résein
egy szobába, ahol szemmel láthatólag
minden a helyén van?
Talán ez a legrosszabb.
A hozzád nem tartozás.
Hogy nem az én számomat adod meg
vész esetén értesítendő.
Háromszor hallgattam meg,
de akkor sem küldöm el
azt a dalt spotifyon
(arról szól, hogy hull a hó
és te nem jössz el);
megfogadtam, hogy nem gyötörlek.
Kihúzták a skandináv lottó nyerőszámait.
azt mondják, a párhuzamosok
találkoznak a végtelenben,
de ez csak illúzió,
mert valójában szét-
tartanak az egyenesek;
azt hiszed, az akarod hinni,
hogy az idő és a megtett út
egy anyaggá sajtolja a kettőt,
és nem veszed észre,
hogy évről évre,
lépésről lépésre
nő a távolság,
és a végén
már híddal
sem lehet
össze-
kötni
őket
Törött szárnyú madarak vagyunk.
Ki-ki a saját udvarába zárva
rója a maga köreit mindhiába.
Két deszka közötti résen át
csillapíthatatlan vággyal
nézlek és nézel te is engem.
Csak annyit enged a kerítés,
hogy láss és én is lássalak.
Állunk naphosszat, mint a koldusok,
és remegve bámulunk
egymás meztelen szemébe.
Túl keskeny, túl kicsi a rés,
átjutni rajta esélytelen,
ledönteni pedig nincs erőnk.
És mikor sérült szárnyainkat
néha repülésre kényszerítjük,
vagy kaparásszuk a magunk kerítését,
csak tehetetlenül hallgatjuk
egymás kétségbeesett vergődését.
Holnap újra látlak.
Csak egy percre vagy órára.
Mindig kevés a rendelkezésre álló idő,
tízezer év is kevés lenne,
hogy megszokjalak,
és ne legyen nehéz levegőt venni,
amikor eszembe jutsz.
Holnap újra látlak.
Forróság lesz megint,
ezért az árnyékban vársz.
Izzadságtól csúszós nyakadhoz
szorítom lüktető homlokom.
Annyira sós ízű a szád,
olthatatlanul szomjas vagy, akárcsak én.
Holnap újra látlak.
Okvetlenül el kell majd mondanom
azt a sok jelentéktelen dolgot,
ami eszembe jutott az elmúlt napokban,
amiről eszembe jutottál,
amiről biztosan beszéltünk volna.
Vagyis mindent, az életet, a halált,
és hogy egy örökkévalóság
mire megint újra látlak.
Megmagyarázhatatlan az erő,
ami hozzád húz.
Néha próbálom megfejteni az okát.
Lebontva az utolsó mozdulatig és sejtésig,
hátha majd ott lesz valahol a válasz
a sejtek magjában vagy a membránnak simulva.
Tudnom kell, hogy igazi-e, nemcsak önbecsapás,
a hiányérzetből fakadó fájdalom adta
törékeny üveg utánzat.
Mert ha csak talmi tévedés,
akkor nem szabad belehalni.
De ha igaz, akkor muszáj.
Néha próbálom nem keresni az okát,
hiszen nincs mindenre egzakt válasz,
nem lehet mindent egyesekre és nullákra bontani,
mert végül nem marad mögötte semmi.
Közel engedlek, amennyire csak lehet.
Mint mikor tintába teszem a rózsát éjszakára
és reggelre a szirmokig hatol az idegen anyag
kékre festve a hajszálvékony erezetet.
Akár méreg, akár gyógyír,
már így marad.
Szeretem nézni a kezed.
Amikor elgondolkozol, és egy pillanatra megáll a levegőben,
aztán lehanyatlik, mert nem tudod a választ.
Amikor szétfeszíted a tenyered,
miközben valamit magyarázol.
Amikor egymásba fűzöd az ujjaid.
Amikor az ujjaid közé fűzöm az ujjaim.
Amikor búcsúzóul még intesz,
épp annyira, hogy csak én lássam.
Túl közel engedtelek
és most minden szavad kiáltás
lecsupaszítottál
a bőröm alá fészkelted magad
védtelen lettem és fázom
bele kell néznem az ágyúcsőbe
csak remélhetem hogy nem tüzelsz
várok nincs más választásom
Elmúltam negyven.
Akit szeretek, túl van az ötvenen is.
Nem vele élek és nem ő a gyerekem apja,
De gátlástalanul csókolom a villamoson, a nyílt utcán vagy a fák alatt.
Akár hosszú percekig.
Az egyetlen öröm, hogy ugyanolyan gátlástalanul csókol vissza.
Ha átölelem, mindig behunyom a szemem.
Így nem látom a kilátástalanságot, ami körbevesz.
Szinte letaglóz a beléd vetett bizalom
El is felejtettem, milyen ez.
Már ha volt valaha ehhez fogható bizonyosság.
Most megtehetnél bármit.
Nem ellenkeznék akkor sem,
Ha megölnél.
Áthúztam az ágyneműt,
a paplant is átcseréltem,
téli helyett nyári,
csak a párna maradt a régi.
Az ágy sarkánál összegyűlt a por.
Sepertem, de nem volt elég.
El kell húzni az ágyat.
Ki tudja, mióta nem nyúltam hozzá,
csak azt igazgattam el rendre,
ami fent van,
nem érdekelt, mi van alatta.
Az évek alatt kilazultak a csavarok,
nyekkenve rándult el a faltól a keret,
épp annyi rést nyitva,
hogy a seprű feje beférjen a fal mellett.
Találtam üres palackot, biztosan begurult,
elveszettnek hitt kulacsot, kellhet még,
összegyűrt zsebkendőt, ki tudja, mit töröltem vele,
egy teljes pár zoknit, gondosan összegögyölve,
nehogy elveszítse a bal a jobbat.
Felkavarodott a több évnyi por,
pedig igyekeztem óvatosan összehúzni
a szeméttel vegyült tárgyakat.
Ott hevert a koszban
a kulacs, a zokni, a zsebkendő.
Van ami még ebből menthető?
Rám nézett, ahogy csak az árvák tudnak nézni.
Nagy, kerek szemekkel.
Nem vádlón. Nem dühösen.
Nem csodálkozón. Nem dölyfösen.
Nem volt a tekintetében más,
csak megbonthatatlan szomorúság.
Mit vársz, mi legyen?
Mit kellene tennem?
Mi volna az elvárható és megfelelő
erőfeszítés jelen helyzetben?
Kérdezett és meg sem várva a választ,
ami egy mély csönd vagy halk semmi lett volna
széttárta az eddig szorosan összevont kabátját.
Üres mellkas volt benne.
Középen, a szegycsont mellett volt a nyílás,
onnan hiányzott,
ott nem dobogott semmi.
Régi seb volt, a szélei már kezdtek is hegedni,
gyógyulni nem, csak hegedni.
Még megvan, még nem dobtam ki,
törte meg a csendet.
A zsebemben vagy a fiókban tartom
vagy a cipők között vagy hol is,
tudod, utálom a rendet.
Próbáltam többször vissza tenni,
de mintha más lenne a formája,
vagy megnőtt volna
vagy a kosár ment össze.
Talán nem is illett oda soha.
Akkor majd én visszarakom,
kezdtem, de olyan messze volt, hogy
odáig nem hallatszott el a hangom.
Adok bármit, kiáltottam,
az nem lehet, hogy valami,
ami egyszer összetartozott,
ne legyen újra egy.
Rám nézett, ahogy csak az árvák tudnak.
A kimondáskor még oly erős szavak
mint a nyári jégeső kis gömbjei
csak szétgurultak
és várták sorsukat.
Állt.
Nagyon fázott.
Hazafelé sötétben is látom:
rohad a vakolat a házon.
Pedig szép hely mondja anyám
így véli még pár fürge patkány.
Nem okolható kerület sem város,
A romlásban a házmester sáros
az utcában a többi ház
vakol, pályáz, beruház.
A konklúzió papírforma,
átlátszó a metafora:
házam s hazám förtelem
csótány lakta koszverem.
Ha mész az utcán láthatod
a combinón az arcokon:
unott közöny, lökdösődés
felszállt végre minden sertés.
Ez csak a végső érzet persze,
mint a felismerés dühe,
a szag villámcsapás után,
hogy se istenem se hazám.
Az otthontalanság érzése
bekúszik lépésről-lépésre.
Akár a lopakodó éhség,
időnként el-elfog a kétség:
hátha csak nem vagyok ügyes,
nekem a pohár mindig üres,
pedig boldog is lehetnék
vagy békemenetelhetnék.
Nézem, szól a döntéshozó.
Én vagyok a kórokozó,
mert annyira nem dob fel
a közmunkás életpályamodell.
Aki gondolkodik, kritizál is,
de itt csak egy liberálist
fizet le egy gázos alak,
kamuzik a civil alap.
Áll a nép, az istenadta,
mit nem értesz, kommunista,
majd őszintén meg is döbben,
de hát minden rezsi csökken.
Aki gépen szállt fölébe
Már elhúzott rég a vérbe,
s a versből megmaradt a hejj:
Nincsen számodra hely.
Vannak napok,
mikor azt hiszed,
kevés, ha a szódádat
viszkized,
és a lábad felteszed
valami asztalra vagy székre
és elégedetten hátradőlsz,
mert itt az este végre.
Vannak napok,
amikor mindez
annyira távoli,
hogy kevés egy asztal,
láb, egy este
az elégedettség csírájához is.
Vannak napok,
mikor a magány
mint vékony hártya
tapad rád,
és ha levegőt veszel,
a tüdőt mélyét is
eltömi.
Vannak napok,
mikor a magára hagyottság
olyan erővel csap hátba,
hogy nem is nézel
hátra,
pedig tudod, ott áll valaki,
aki veled maradna,
de te ülsz inkább
a mocsárba ragadva.
Vannak napok,
mikor nem akarsz mást,
csak lemenni a gödör aljára,
hogy a bőröd beszívja
azt a dohos és állott szagot,
amit a realitás
és a lehetőség
közt ívelő távolság
felismerése után
érzel a nyelved alatt.
Vannak napok,
amikor majdnem elhiszed,
hogy pár pohár szesz
majd segít
enyhíteni mindezt,
miközben pontosan tudod:
gonosz hatása az alkoholnak,
hogy tűélessé teszi a képet:
ez is egyike
azoknak a napoknak.
Biorobot felkel reggel
kenyeret ken vajjal, kedvvel.
Inget vasal, kávé helyett
büszke férfi elégedett.
Párás szemmel búcsút int:
büszke férfi odakint.
Fontos az ő munkája
Biorobot csodálja.
Biorobot rozsdásodik,
büszke férfi gondolkodik.
Lusta, buta biolények,
megváltoztak az igények.
Sort kerítünk jövőre
minőségi cserére.
Az új modell csodálatos,
intelligens, kívánatos.
Mos, főz vasal, önellátó,
éjszaka sem deszkapalló.
Büszke férfi fejet vakar,
az új modell többet akar.
Nem ül otthon csak rá várva
párás szemmel őt csodálva.
Büszke férfi szép kezébe
gyerek kerül, s tetejébe
a mosatlan is várakozik -
új modellje épp dolgozik.
Büszke férfi felsóhajtva
új modellnek azt suttogja:
szép vagy, okos, kívánatos,
lennél te is biorobot.
Jó volna veled
valami melegebb helyen,
egy szállodai szoba ágyában
páros paplan alatt,
hideg talpam hozzád nyomva
ruhátlanul összebújva
egy sor csacskaság után
komoly témákra térve,
mikor mosolyra
húzódik szemed,
rádöbbenni az egyszerű tényre
jó lenne veled.
Az élet egy mocskos
kártyajátékos.
Hiába próbálsz
biztosra menni,
úgyis mindent
elvisz a betli:
nálad az adusor
és valami alsó,
azt hiszed, csak nyerő lehetsz,
megoldottad, tiéd a meccs,
ámde az utolsó,
amit magad előtt látsz,
egy sor semmi és egy ász,
ami üti a nyomorult lapod.
Az egész partit úgy bukod,
hogy nálad van minden,
még sincs egy fikarcnyi esélyed.
És a betli az orrod alá dörgöli,
hogy ő a nyerő, és ez jár neki.
Nem akartam végignézni,
hogy összepakolsz
és elmész.
Ez nem költözés,
mondod nyugtatás gyanánt
vagy inkább hogy mondj valamit.
De ez a közlés
csak egy újabb,
rád oly igen jellemző,
a lényeget elkendőző,
senkit sem bántó vagy sértő
kétségbeesett időkérés.
Csak akkor mondod,
hogy szeretsz,
ha egy de szócskát, vagy egyéb
kiegészítést is hozzáteszel,
és észre sem veszed,
hogy ezzel
nivellálod a lényeget.
Mert szeretni,
ócska közhely,
de csak feltétel nélkül lehet.
Milyen volt, az kérded?
Mint egy ökölcsapás,
egy ütés pontosan oda,
ahol a legjobban fáj.
Könnyű volt eltalálni:
megmutattam, hol az a pont,
ahol vékony a csont.
Milyen volt?
Mint egy kutyának a felismerés,
hogy akit a legfontosabbnak hitt,
az árokba hajította.
Olyan volt, mint mikor
az akasztott ember alól,
aki már megbánta az egészet,
mégis kirúgják a széket.
Mint mikor az elmebeteg
hinni kezd, hogy az orvos
végre mindent megértett,
s adott is pár tanácsot,
végül mégis rácsukja a rácsot.
Milyen?
Mint a tudat a jégbe szakadtnak,
hogy a parton nem érte ordítanak,
hanem hogy a léktől mindenkit
távol tartsanak.
Ilyen volt. Nem kertelek.
Az csak fájt, hogy becsaptál,
de lesújtott, hogy elveszítelek.
Az a sok félreértés,
a ki nem beszélt sérelem,
az odavetett szavakból
fakadó félelem,
a legközelebb megbeszéljük
mögött húzódó neheztelés,
a folytonos hiányérzet,
majd az ölelés,
ami épp olyan, mint
a vágyakozás kerítése mögé
zárt emlék,
a folytonos fenn és lenn
szétválaszt vagy összeköt vajon?
Mint a késnyom a kinn hagyott vajon,
amelyet lehetetlen eltüntetni,
mert minden újabb mozdulat csak mélyebbé
és ocsmányabbá teszi a kezdetben
nem is olyan zavaró barázdát?
Vagy mint a tenger,
amely erővel szétválasztható ugyan,
de az Isten is tudja, hogy valójában
megbonthatatlan egész,
a két elszakított rész
egymás felé kívánkozik
és végül újra összeér?
Lehetetlen hangsúlyozni elégszer:
a szerelmemet leszopta a középszer.
Csak az alany és az állítmány,
vagy magában az állítmány és tárgy
közlése lényegtelen információ.
De ebben a hármasban így,
annyira nincsen ráció,
hogy ez rést ütött az univerzum
végtelennek hitt oldalán.
A középszer olyan ponthalmaz,
amelyet nem tartalmaz
az én koordináta rendszerem.
Így igen szűk a mozgástér,
amely révén visszatér
az események rendes folyása.
Az univerzum azonban önmagától is
törekszik a rendre, vagyis
a megfelelő lényt a megfelelő mellé rendeli,
és zárvánnyá alakítja a tényt,
ami nem eshet meg még egyszer:
a szerelmemet leszopta a középszer.
Hozzád indultam.
Csak az állomás nevében voltam biztos,
és hogy vársz valahol.
Hideg volt, szeles, hajnal.
Az mondtad nevetve még tegnap,
teát is kell majd hoznod, hogy meg ne fagyjak.
Elhúzott mellettem a vonat utolsó ablaka,
sehol se vagy,
sem te, sem a tea.
Csak a hajnali szél és egy homályos útvonal.
Nem jártam nálad korábban, csak meséltél, merre laksz.
Elindultam vaktában.
Sosem fáztam még annyira.
Csak bolyongtam a néma házak között,
mint egy számkivetett,
aki úgy keresi a haza vezető utat, hogy nincs otthona.
Reggel lett,
a hajnal vöröse eltűnt, csak a szél maradt,
az egyik utcában végre megláttalak.
Késtél, mondtad, egész éjjel vártam rád.
Nem tudtam, merre menjek, kezdtem.
Nem? Pedig volt aki idetalált, nagyon el is fáradt.
Úgyhogy neki adtam az ágyat.
De tudtad, hogy jövök, nem? kérdeztem.
Sajnálom, vontad meg a vállad, mit tegyek?
Nem kelhetem fel. Majd beszélünk, aludni megyek.
Meztelenül akartál látni,
dísz és festék nélkül.
Közel hajoltál egészen,
hogy lásd a ráncokat
a szemem sarkában:
vajon a nevetéstől vannak-e,
vagy az erőfeszítés
vagy csak a kor miatt.
Nézted a szám szélét,
rajta a remegést,
az államon a heget és
hogy miért van ott,
tette-e valaki, ki és miért.
A hideg ujjaimat,
a kék körmöket
a vékony bőr alól előtűnő eret.
Megkerested a sebészeti beavatkozások
és balesetek nyomait.
Végigsimítottad a még mindig
barna hajszálakat.
Kifürkésztél
minden részt, amelyet
gyűlölök vagy szégyellek,
vagy tudomásul sem veszek.
Néha kérned sem kellett,
de volt hogy nem értetted,
miért takarok el
egy összességében
lényegtelen részletet.
Végül teljesen lecsupaszítottál.
Vártam valamit, valami csodát,
de mire felnéztem,
az ajtóban álltál, már rajtad volt a kabát.
Vak vagy.
Nem tanultad meg
kinyitni a szemed.
Azt hiszed,
annál több nincs is,
mint a sötét és világos
bizonytalan váltakozása.
Nem érted,
nem ismered
a színeket,
a test csak hideg,
sima vagy érdes,
nem tudod, mit számít,
hogy vörös vagy kékes.
Azt mondtad,
látni akarod a színeket,
de nem hagytad
soha szétfeszítenem
béna szemhéjad,
csak néha engedted
ujjheggyel megérintenem.
Azt hitted,
ennyi az egész.
Egy forró tenyérre várni
majdnem olyan, mint látni.
Egyszer talán jó lesz
a középszer.
Akire azt mondja az anyám:
jó ember.
Mert mindig türelmes,
mindig kedves,
elvisz nyaralni,
leviszi a kutyát,
mos és vasal,
üríti a kukát.
De még nem.
Még nem megy.
Még túlságosan kellesz.
Az a mások által
sosem tapasztalt csoda,
ami kettőnk oldata.
Több, mint te és én,
több, mint én és ő vagy te és ő.
Mi vagyunk
szétszakíthatatlanul.
Itt állok meztelen,
lecsupaszítva teljesen,
egy váz végül
a hús és a vér zavaró
hajlíthatósága nélkül.
A kicsi lélek szív híján
reszket, fázik, fél.
A csontokba kapaszkodik,
el ne fújja a szél.
