Mint valami gittel
valószerűtlen hittel
töltöm ki a
remény hasadékait.
Annyira mélyek a rések,
belefér az ujjam is.
Szeretném elfedni mind,
de szétfutnak a repedések.
Segíthetnél,
de semmit sem teszel,
csak nézel a szép
borostyán szemeddel.
Félek nagyon.
Mert ha nem vagy itt,
elporlad a remény,
s megmarad a gitt.
Úgy értem hozzád, úgy szerettelek,
hogy ez talán az utolsó napunk.
És már nem túrhatok a hajadba,
a folytatásra esélyt sem kapunk.
Még megcsókollak,
még átölellek,
még magamba szívlak,
hogy ne felejtsem el
az illatod soha.
Fogam közé veszem az ajkad,
puha és lágy.
Testedhez szorítom a mellem.
Hideg az ágy.
Megremeg a kezed,
nyakadat harapom,
behunyod a szemed,
azonnal akarom.
Gyorsult szívverésed
bennem lüktet tovább
most nem hagyhatod félbe
tartson tovább-tovább.
Végig simítod a hátam,
a fogamban tartva
átviszem a szerelmet
a túlsó partra.
Izzadt a tested, szemed csukva,
nyakamba súgod:
sosem volt ilyen jó.
Nem tudod, te édes, de nem is baj,
nem tudod még:
ez volt az utolsó.
Angyalt láttam, angyal volt biztosan.
Rám nézett
Rám nevetett
Egy pillanatig szeretett.
Angyalt láttam,
De én otthagytam.
Nem nevettem,
Nem szerettem vissza.
Angyal volt.
Nem tudtam, nem mertem.
Szeretett, én összetörtem.
Évezredeken át elhittem, hogy angyal vagyok.
Tündér, királylány és csodás.
Legutóbb neked hittem el tegnap.
Pedig szó sincs csodáról.
A kényelmed védted te is.
Azért voltam angyal és csodás,
Hogy ne kelljen felemelned a segged,
Megfogni a kezem
És azt mondani, nyomás.
Eluntam a jelzőket,
Unalmas.
Ha még egyszer angyal leszek,
Felkötöm magam.
Lemostam magamról
minden szennyet
arcom tiszta
kezem fehér
Illatos kendőbe
törölköztem
bőröm puha
mint a kenyér
Új ruhám felveszem
feszesen áll
kirajzolja
sima hátam
Hajamat szigorú
kontyba fogom
megmutatom
keskeny vállam
Eltűnnek a ráncok
homlokomról
kisimítom
nem kellenek
Egy mély levegőt még
lassan veszek
készen állok
most lőjetek
Még egy percet adj,
kérlek, mielőtt
elmész, hogy keresd
a következőt.
Egyetlen percet,
csak még egy órát,
ne nyögjem még a
szabadság súlyát.
Még pár ütemet,
utolsó táncot,
mosoly rajzoljon
szememre ráncot.
A hajnalt, ahogy
a vörös fakul,
és sárga majd kék
lesz hangtalanul.
Még ez az ősz kell,
a barna avar
fanyar szagával,
mit a szél kavar.
Még ezt a telet,
hóbefödte fát,
befagyott váltót,
alma illatát.
Még egy mosolyt
az ajkad szélén,
nézném, mint a fényt
egy zárka mélyén.
Látni akarlak
még egyszer sírni,
hogy azt az érzést
le tudjam írni,
mikor összetörsz,
s azt súgom, ne félj,
majd felemellek,
ó, hogy újra élj.
Látom üres tekinteted,
mozdulatlan cápaszemed,
Félek, fel sem tűnne, drágám,
az ereim ha felvágnám.
S a földre folyna a vérem,
mert a figyelmedet kérem.
hiába súg mást az eszem,
sírok, hogy így is megteszem.
Az volt a tökéletes pillanat:
az Alagútnál megcsókoltalak,
s fel sem merült, hogy jössz és elveszed,
amiről hétről-hétre azt hiszed,
hogy a tied.
Tudom, hogy nem tér vissza ez az érzés,
értelmetlen már maga a kérdés,
hogy több vagyok-e, mint egy mocskos tárgy.
Mert ami hozzám köt, az csak a vágy,
a vettet ágy.
Végül csak magam miatt sírhatok,
se jóra, se rosszra nem várhatok,
és nem is kell, hogy őrülten szeress,
illúzió volt, s a hatás heves.
Néha keress.
Elmegy előttem az utolsó busz
eső csurog a gallérom alá
félóra gyalog az agyam forog
lassan kifogy a tüdőmből a szusz.
Nem érdekel a karmámba belefér
valószínűtlen csiganyál az út
a fejem egy megrohadt vizű kút
A mélyére az inger le se ér.
Ha rámtör a nihil nem számít semmi
nincs kedvem jönni és rühellek menni
nincsenek érvek a logika halott
semmit se ér ami valaha hatott.
Észrevette, hogy a kezével dobol az asztalon. Hogy abba tudja hagyni, felvette az előtte heverő itallapot, amelyen egy klasszikus velencei álarc volt az illusztráció. Nem meglepő - mondta magában, elvégre a kávézó neve A maszk. A díszítés kicsit olyan volt, mintha a tulajdonos minden februárban kilátogatott volna Velencébe, és egy rakás álarcot összevásárolt volna az évek során, aztán vagy a padlásra vagy a szemétbe kerültek volna, ha nem nyit meg a hely.
-Hm - mondta félhangosan, ahogyan az órájára nézett. - Mit akarhat, mit akarhat, mit akarhat? - ismételte mantra szerűen, aztán észrevette, hogy mondja is, nemcsak gondolja. Többször megfigyelte már, hogy magában beszél, többnyire a villamoson, buszon, de a munkahelyén is, de az annyira nem gáz, saját irodája van. Szart iroda, egy kurva lyuk - fűzte hozzá nyomban. Szerette magát értelmiségnek tartani mint irodalomszakon doktorit végzett figura, aki momentán egy kicsit meg van szorulva és kényetelen idióta szövegeket lektorálni.
-Szevasz, Dani, régóta vársz?
Középmagas, világosbarna hajú, barna szemű férfi állt előtte, a korai negyvenesekre jellemző kis pocakkal. Farmer, ing és egy sportzakó volt rajta. Épp ellentéte volt Daninak, aki fél fejjel alacsonyabb, de tíz kilónál több volt nála. Ingét nem tűrte be, azt gondolta, úgy nem látszik az úszógumi, amit persze előszeretettel hívott inkább kappanhájnak.
-Szevasz, nem, nemrég jöttem - mondta, kicsit felállva a kézfogáshoz. Basszus, gondolta, miközben visszaült és nézte a vele szemben épp helyet foglaló férfi derűs arckifejezését. Basszus, megfogadtam, hogy nézni fogom, mikor veszi fel ezt a vigyort, így tutira nem mászkál a városban, mindegy, majd legközelebb - zárta rövidre.
-Mi van, öcsém, még mindig magadban motyogsz? Figyeltelek. Komolyan szerintem rádióműsort kéne vezetned, ha ilyen sok a mondanivalód. Annyi ilyen van, éjjel kettőkor bárki beülhet azt hajrá. Pincér jár erre?
-Ja. Hajrá - motyogta Dani. Figyelj már, múltkor összefutottam a Krisztinával, elég fura volt, rákérdeztem, mi van veletek, rám nézett üveges szemmel, aztán annyit mondott, miért, ki az a Gábor?
-Hát igen, egy ideje már nem vagyunk együtt, lelépett. Nem volt semmi extra szarság, csak közölte, hogy elege van, költözik, vissza se tartsam. Ültem, mint a makk ász, érted, meg se tudtam szólalni. Aztán elment, nem is láttam azóta, vagy fél éve.
-Akkor már kiheverted.
-Ja, mondjuk. De nem ezért hívtalak, hagyjuk.
Dani ismerte ezeket a mozdulatokat, ezeket a kicsit túlzó, bagatellizáló legyintéseket, Gábor már a gimnáziumban is ilyen volt. Valójában persze baromi fontos neki Krisztina, csak játsza a kemény csávót - gondolta Dani. A pincér közben megérkezett, két kávé, két víz. Gábor közben megjátszott türelmetlenséggel bólogatott, nézte a falra akasztott álarcokat.
-Milyen rohadtul giccses ez a sok szar - mondta lefelé konyuló szájjal. Mindegy. Figyelj. Van egy cégem, jól megy meg minden, de gondolkodom a bővítésen, amihez meg kell a lé. Jól van, nyugi, nem tőled akarok kérni - tette hozzá gyorsan. Csak egy kívülálló véleményét akarom megtudni, érted, hogy van-e értelme belevágni, vagy hagyjam a francba. Ilyenek. Rád gondoltam, mert te mindig megmondod a véleményed, sose pöcsöltél ezen.
-Én sose. Milyen cég?
-Megmutatom. Gyere, itt van nem messze.
Felhörpölték a kávét, a vizet. Gábor nem hagyta, hogy Dani fizessen, elvégre ő hívta ide, végül Dani nem akarta mégegyszer végighallgatni, hogy ugyanmá maragymá, Gábor fizetett, kicsit kövér borrvalót hagyva, majd mégegyszer végignézett a falakat díszítő álarcokon, közölte, hogy ízléstelen, majd kisétáltak a kávézóból.
Tényleg nem volt messze, két sarokra a kávézótól megálltak, és Gábor egy ajtóra mutatott. - Ez az - mondta.
-A megkönnyebbülés háza? - kérdezte Dani egy kicsit bizalmatlan fintorral a szája szélén. Az ajtóra sötét ezüst színnel volt felírva a név, maga az ajtó egyébként fekete üvegből volt, nem lehetett belátni a helyiségbe. Ebben a pillanatban egy középkorú nő lépett ki az ajtón, nagy, sötét napszemüveg volt rajta. Fura, nem is süt a nap - gondolta Dani.
-A megkönnyebbülés háza. Én találtam ki, gyere be.
Sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kívülről tűnt. Tágas előtérben elhelyezett fotelek vezettek egy recepciós pulthoz, ahol mosolyogva ült a lány, aki nyomban észrevette, hogy a főnök jött, és egy gyors mozdulattal eltüntette a pult alatt a kávéscsészét. A recepciós pult mellett lehetett feljutni az emeletre, ahonnan egy kerengőről több ajtó is nyílt.
-Ez egy kupleráj - mondta kissé bizonytalanul Dani, mert a helyiség sokkal visszafogottabb volt, mint ahogyan egy ilyen típusú intézményhez illene, a falak törtfehérek voltak, nyomott virágmintás selyemtapétával, kávébarna fotelekkel, rejtett világítással, ami azonban elegendő fényt adott, és úgy volt elrendezve, hogy nem vetett árnyékot. Ilyen fényben fényéképezik a ragyás, ráncos, feldagadt arcú embereket, hogy ne lehessen észrevenni a hibákat - gondolta Dani, aki maga is szívesen készített portréfotókat, főként a rokonok gyerekeiről, mivel más nemigen hagyta, hogy lefényképezze. Egyszer az egyikük sírva fakadt fotózás közben, mert elejtette a cukorkáját, Dani szerint az lett a legjobb fotó, ami valaha csinált. Persze az anyjának nem tetszett.
-Dehogy kupleráj. Hülye vagy. Semmi törvénytelen nem történik itt. Tényleg - mondta szinte vigyorogva Gábor. Nincsenek tai lányok, svédek se. Gyere ülj le, és figyelj.
Nyílt a bejárati ajtó. Fiatal nő lépett be, magas sarkú cipőben, testhez álló ruhában. Haját szoros kontyba kötötte, közepes méretű táska volt a karján. Sovány volt, kiguró járomcsontja még szigorúbbá tette arcát. Alig volt kifestve, mereven nézett előre. Cápatekintet - gondolta Dani.
-Baudelaire - mondta.
-Mi?
-Egy szonett. Az a vége, hogy "terád lett volna még tüzem" blabla "ha egyszer este, óh úrnőm, te szívtelen, csak egy igazi könny, lelkedbe lopva gyászát, tompítsa szemeid jéghideg ragyogását".
-Kurva jó, ezt felírom.
-Nem is tudtam, hogy szereted a Romlás virágait.
-Mit?
-Mindegy. Mit csinálnak itt a nők? - kérdezte Dani, miközben a cápatekintetű odasétált a pulthoz, s mint akit már régi ismerősként kezel, a recepciós egy kulcsot adott át neki. A nő felsétált az emeletre, és bement az egyik ajtón.
-Mik ezek a szobák? - kérdezte Dani.
-Megnézhetünk egyet - mondta válasz helyett Gábor. Odasétált a pulthoz, rámutatott egyre a falon függő kulcsok közül, a lány készségesen átnyújtotta. Elindultak.
Az ajtó könnyen járt, odabent kellemes félhomály uralkodott. Oldalt kisebb ajtó nyílt, fürdőszoba, de az átlagnál kisebb, egy vécé, egy zuhanytálca, egy mosdókagyló, hatalmas tükörrel, kikészített törölközővel. A fürdő sötétkék csempével volt kirakva, a márványminták kellemes, megnyugtató látványt nyújtottak. Dani megfogta a törölközőt, ami meglepetésére nagyon puha volt.
A szobában nem volt sok bútor, persze nem is fért volna el sok, kicsi szoba volt, legfeljebb tíz négyzetméter. Egy fekete bársonyhuzatú kanapé volt a bejárati ajtó melletti sarokban, rajta krémszínű párnák. Az ajtóval szemben hatalmas, egészalakos tükör állt, mellette egy szintén bársonyhuzatú, fekete fotel, előtte egy kis dohányzóasztal. A tükör másik oldalán CD lejátszó, minden bizonnyal a padlóba épített hangfalak. Hogy még a budiban is hallani lehessen - gondolta Dani, akit mellesleg lenyűgözött a szoba. A falak világosra voltak festve, a padló csokoládészínű volt, ablak híján kis spotlámpák és a kanapé melletti állólámpa adta a fényt.
-Szép - mondta végül Dani. Mi ez?
-Több szín közül lehet választani, van aki nem szereti a feketét meg a krémszínt. Szóval van kék, zöld, barnás, rózsaszínes, mittudomén nem értek hozzá, nem én intéztem a design-t. Van egy csomó zene, de persze a visszatérő vendégek sajátot is hozhatnak, nem gond - hadarta Gábor. Van amelyik metált hallgat, van amelyik meg sima szerelmes meg szakítós dalokat, amiket ilyen nyálas hapsik nyekeregnek.
-Jó. Mi ez? - kérdezte újra Dani.
-Síróközpont.
-Mi?
-Az. Síróközpont. Kifizetnek egy szobát, egy órára, kettőre, és sírnak. Megteremtjük a szükséges hangulatot, félhomály, tükrök, zenék, színek, mindent, ha van extra kívánság, mint mondjuk némi pia, azt hozzuk. Persze berúgni nem hagyjuk őket, csak egy kevés kell a lazuláshoz. Aztán ha megkönnyebbültek, megmosakodnak és kész. Diszkrét, nem tudja meg senki. Nem kérdezi meg senki, hogy miért, ki miatt, mi miatt, meddig, semmi ilyen idegesítő baromság, amire úgyse akar válaszolni az, aki éppen egyedül bőg egy sötét szobában.
-Síróközpont.
-Ja. Tudod hány csaj jár ide? Rohadt sok. Menedzsernők. Kemények, sokkal keményebbek, mint amilyenek mi valaha leszünk, nem mernek felengedni, mert attól félnek, hogy akkor lenyomják őket. Aztán hogy ne bolonduljanak meg, hetente eljárnak ide, eltöltenek itt másfél órát, ki tudja, mit csinálnak közben, aztán kijönnek, fizetnek, és megint bírják egy hétig.
-Mmmmm, pasik? Nem járnak sírni?
-Hát tudod, nem erre lett kitalálva az arculat - mondta Gábor. Meg a palik inkább eljárnak kurvázni vagy inni, ilyenek, összeveretik magukat. Sokkal nehezebb lenne rábírni erre őket. Nem, egyelőre biztos nem indulna be a bolt.
-Értem.
-Menjünk, ide mindjárt jön egy ügyfél.
-Menjünk.
Odalent a recepciós pult mellett leültek a barna fotelba. Dani nézte a virágmintás tapétát, a kis polcokat, rajta élénkzöld levelű növényekkel, ezeket korábban észre sem vette - gondolta. Gábor hagyta, hadd üllepedjen Daniban mindaz, amit látott és hallott. Húsz percig ültek csöndben, néha Gábor és a recepciós lány összenézett, udvariasan egymásra mosolyogtak. Közben két menedzsertípusú nő is érkezett, az egyik a kék a másik a krémszínű szobát választotta.
Kinyílt egy ajtó, Dani felnézett. Az egyik végzett - gondolta. A cápatekintetű, már a lépéséről megismerte, nem könnyű magas sarkú cipőben lépcsőzni. A nő lassan, de határozottan közeledett, arca egy kicsit fel volt dagadva, a szeme is piros volt. Nem nagyon lehetett észrevenni, a szórt fényben alig látszottak a változások az eredetileg szigorú és sovány arcon. A pulthoz lépett, leadta a kulcsot, fizetett, mindezt egy szó nélkül. Búcsúzóul odabiccentett a recepciós lánynak, belenyúlt a táskájába, kivette a napszemüvegét. A szemüveg alatt egyáltalán nem látszott semmi.
-Érdekes - mondta Dani. - Sosem hallottam hasonló vállalkozásról.
-Aha. Tulajdonképpen Krisztina ötlete volt - jegyezte meg Gábor.
-Krisztináé?
-Igen - Gábor felállt, odasétált a legközelebbi polcra tett növényhez, megpödörgette az egyik levelét, majd visszafordult Dani felé. - Azt mondtam neki, amikor elhagyott, hogy soha nem szeretett igazán. Mert egyszer sem láttam sírni. Erre tudod mit mondott?
-Mit?
-Azért nem láttam, mert kivárta, hogy ne legyek ott.
