Vannak napok,
mikor azt hiszed,
kevés, ha a szódádat
viszkized,
és a lábad felteszed
valami asztalra vagy székre
és elégedetten hátradőlsz,
mert itt az este végre.
Vannak napok,
amikor mindez
annyira távoli,
hogy kevés egy asztal,
láb, egy este
az elégedettség csírájához is.
Vannak napok,
mikor a magány
mint vékony hártya
tapad rád,
és ha levegőt veszel,
a tüdőt mélyét is
eltömi.
Vannak napok,
mikor a magára hagyottság
olyan erővel csap hátba,
hogy nem is nézel
hátra,
pedig tudod, ott áll valaki,
aki veled maradna,
de te ülsz inkább
a mocsárba ragadva.
Vannak napok,
mikor nem akarsz mást,
csak lemenni a gödör aljára,
hogy a bőröd beszívja
azt a dohos és állott szagot,
amit a realitás
és a lehetőség
közt ívelő távolság
felismerése után
érzel a nyelved alatt.
Vannak napok,
amikor majdnem elhiszed,
hogy pár pohár szesz
majd segít
enyhíteni mindezt,
miközben pontosan tudod:
gonosz hatása az alkoholnak,
hogy tűélessé teszi a képet:
ez is egyike
azoknak a napoknak.
