Rám nézett, ahogy csak az árvák tudnak nézni.
Nagy, kerek szemekkel.
Nem vádlón. Nem dühösen.
Nem csodálkozón. Nem dölyfösen.
Nem volt a tekintetében más,
csak megbonthatatlan szomorúság.
Mit vársz, mi legyen?
Mit kellene tennem?
Mi volna az elvárható és megfelelő
erőfeszítés jelen helyzetben?
Kérdezett és meg sem várva a választ,
ami egy mély csönd vagy halk semmi lett volna
széttárta az eddig szorosan összevont kabátját.
Üres mellkas volt benne.
Középen, a szegycsont mellett volt a nyílás,
onnan hiányzott,
ott nem dobogott semmi.
Régi seb volt, a szélei már kezdtek is hegedni,
gyógyulni nem, csak hegedni.
Még megvan, még nem dobtam ki,
törte meg a csendet.
A zsebemben vagy a fiókban tartom
vagy a cipők között vagy hol is,
tudod, utálom a rendet.
Próbáltam többször vissza tenni,
de mintha más lenne a formája,
vagy megnőtt volna
vagy a kosár ment össze.
Talán nem is illett oda soha.
Akkor majd én visszarakom,
kezdtem, de olyan messze volt, hogy
odáig nem hallatszott el a hangom.
Adok bármit, kiáltottam,
az nem lehet, hogy valami,
ami egyszer összetartozott,
ne legyen újra egy.
Rám nézett, ahogy csak az árvák tudnak.
A kimondáskor még oly erős szavak
mint a nyári jégeső kis gömbjei
csak szétgurultak
és várták sorsukat.
Állt.
Nagyon fázott.
