Az a sok félreértés,
a ki nem beszélt sérelem,
az odavetett szavakból
fakadó félelem,
a legközelebb megbeszéljük
mögött húzódó neheztelés,
a folytonos hiányérzet,
majd az ölelés,
ami épp olyan, mint
a vágyakozás kerítése mögé
zárt emlék,
a folytonos fenn és lenn
szétválaszt vagy összeköt vajon?
Mint a késnyom a kinn hagyott vajon,
amelyet lehetetlen eltüntetni,
mert minden újabb mozdulat csak mélyebbé
és ocsmányabbá teszi a kezdetben
nem is olyan zavaró barázdát?
Vagy mint a tenger,
amely erővel szétválasztható ugyan,
de az Isten is tudja, hogy valójában
megbonthatatlan egész,
a két elszakított rész
egymás felé kívánkozik
és végül újra összeér?
