Törött szárnyú madarak vagyunk.
Ki-ki a saját udvarába zárva
rója a maga köreit mindhiába.
Két deszka közötti résen át
csillapíthatatlan vággyal
nézlek és nézel te is engem.
Csak annyit enged a kerítés,
hogy láss és én is lássalak.
Állunk naphosszat, mint a koldusok,
és remegve bámulunk
egymás meztelen szemébe.
Túl keskeny, túl kicsi a rés,
átjutni rajta esélytelen,
ledönteni pedig nincs erőnk.
És mikor sérült szárnyainkat
néha repülésre kényszerítjük,
vagy kaparásszuk a magunk kerítését,
csak tehetetlenül hallgatjuk
egymás kétségbeesett vergődését.
