Hazafelé sötétben is látom:
rohad a vakolat a házon.
Pedig szép hely mondja anyám
így véli még pár fürge patkány.
Nem okolható kerület sem város,
A romlásban a házmester sáros
az utcában a többi ház
vakol, pályáz, beruház.
A konklúzió papírforma,
átlátszó a metafora:
házam s hazám förtelem
csótány lakta koszverem.
Ha mész az utcán láthatod
a combinón az arcokon:
unott közöny, lökdösődés
felszállt végre minden sertés.
Ez csak a végső érzet persze,
mint a felismerés dühe,
a szag villámcsapás után,
hogy se istenem se hazám.
Az otthontalanság érzése
bekúszik lépésről-lépésre.
Akár a lopakodó éhség,
időnként el-elfog a kétség:
hátha csak nem vagyok ügyes,
nekem a pohár mindig üres,
pedig boldog is lehetnék
vagy békemenetelhetnék.
Nézem, szól a döntéshozó.
Én vagyok a kórokozó,
mert annyira nem dob fel
a közmunkás életpályamodell.
Aki gondolkodik, kritizál is,
de itt csak egy liberálist
fizet le egy gázos alak,
kamuzik a civil alap.
Áll a nép, az istenadta,
mit nem értesz, kommunista,
majd őszintén meg is döbben,
de hát minden rezsi csökken.
Aki gépen szállt fölébe
Már elhúzott rég a vérbe,
s a versből megmaradt a hejj:
Nincsen számodra hely.
